Minden lelki válságban jön egy kritikus pillanat, mikor már nem tudjuk kordában tartani akaratunkat, s könnyen megeshet, hogy hamar elcsábulunk a rossznak. Akkor már nincs megállás. Csak sodródunk az árral… Minden jó érzékünk kihal. Ilyenkor a bennünk lakó kisördög kezd el dolgozni, s énünknek a bűntől mocskosabb része lesz a súlyosabb, és sodor magával, lehúz a mélybe. De talán már eljött számomra ez a szörnyűséges pillanat, mely’ elől nem menekülhetek.

Az ember, akarata ellenére is ingadozó. Éppúgy elveszíti a helyes irányt, akár a nyílt tengeren hánykódó hajó. Az igazság mégis csak az… azt kell mondanom, hogy az indulat minden újabb benyomást felerősít, s mi emberek képesek vagyunk ez esetben kicsit ingerültebben reagálni a helyzetre. A bűn láthatatlan… de karjaival mégis belénk csimpaszkodik, s nem ereszt. Minden út meg van határozva előre… így az is, amelyiken járunk. Mindegyik csak előre vezet, visszafelé egyik se. Visszafordulni lehetetlen.

Megfutamodni egyáltalán nem könnyű… tudom, hisz próbáltam. Sosem sikerült. Mert testem a lehetőségek hajnalán megdermedt s nem mozdult többet. Ha most megteszem, elvesztem a becsületem. Nem, nem ezt nem teszem meg. Legyek gyáva! De akkor sem fogom hagyni… a becsületem nem engedem. Dőljön össze az a világ, melyben éltem. Az álomvilág, ahova menekültem. Újra tisztán akarok látni! S ha ennek az, az ára, hogy bolondnak néznek? Hát nézzenek! Csak hajrá! Nem vonom meg senkitől ezt az örömet.
      

Ha legalább az ő lelkük megnyugvásra talál, az által, hogy látják amint, lassan, de biztosan utolér a végzetem. Akkor csak bátran legyek bolond! De ne zavarjanak, hagy éljem saját kis világomat. Oh, én bolond, megvetni való gyarló lény… Tudom, hogy életem sosem lesz magányos, a kíváncsi kutakodni kívánó szemek mindig meg találnak.
      

Már évekkel ezelőtt lehetett, mikor még voltak olyan emberek, akik tényleg segíteni akartak és a jó szándék vezérelte mellém őket… Kaptam az egyiktől egy megjegyzést… talán az egyetlen pozitív kijelentés, amit életemben bárkitől is kaptam, ha egyáltalán annak lehet ezt nevezni…: ˝Manócska, aki álomvilágban él, az alkot. S aki alkotni tud… várakat épít fel egymaga. Nem fél vágyait elérni, így ez által kényszeríti a valóságot is. Ha elég ügyes vagy, és úgy állsz a dolgok elé, saját hasznodra fordíthatod az életed. A mindenható nem várat meg, ha hiszel saját kis eszméidben… Teljesíti kívánságaidat. Csak egy kérdéses, lesz e bátorságod megmutatni magadat.˝

És nem, nem voltam elég bátor. Így a lehetőségeim is elúsztak, s késő bánat vissza már nem fordíthatom az időt… De magam mellé állíthatom, mint egy fegyvert. Sárból lettem, s megvetem azokat, akik engem ezért megvetnek. Ez a megvetések megvetése… Mi sem fedi egymást ennél pontosabban. A gyalázatnak fekete virágának rothadó illata leni be a levegőt. Megszippantottam! S belerészegedtem… így hullok a porba. Gyere, s gyalázz meg! Engem eltiporsz, annál jobban fogsz majd szeretni. Keresni fogod az okát, de nem találod. Hidd el, elég, ha majd én tudom. Nézz rám! Látod? Én mélyen alattad vagyok. S a köztünk lévő hatalmas űrt, a feledés lengi be. Oltárt kéne emelni számomra. A feledés oltárát, melynek kapui nyitva állnának mindenki előtt.
      

Bennem kezdődik, s végződik minden. Én vagyok a szenny, a bűn, melyből e várat felépítették. Falai bevehetetlenek… Nem tudod megingatni. Mindenki csak a sátáni lényt látja bennem, de te, te lenyúltál értem a porba. Megbotránkoztatod a világot… Még nem hagytál el. Tudod, azt értem, miért nem akarom elfogadni a segítségedet… de téged nem értelek. Szerinted egy tündér vagyok, kit letaszítottak a megpróbáltatások. De egy gonosz démon vagyok… Kevesebb vagyok azoknál, akik engem körülvesznek, mert ott állsz mind felett. Lehet, hogy szörnyű e világ kívülről, de olyan vagyok belülről. Bennem egyesül a mocsok, megtestesítem a szégyent. Alávaló vagyok. Miért akarsz engem újjágyúrni? Meglepő, de elszántságod, bennem is megindítja a reményt. Hogy még van egy esély számomra is.
      

A világban fedeztem fel magam, a ti világotokban. Egy szörny vagyok. S bárcsak irtanák ki belőlem a gonoszt gyökerestől. Akkor egyenlők lennénk. Akkor boldog lehetnék. Milyen lehet boldognak lenni? Nem ismerem. Boldog akarok lenni. Szeretném, ha lelkemből kiűznék azt, ami megbénít, megláncol. Letaszít…

Igen letaszít, méltatlan vagyok arra, hogy szeressenek, ha magam nem tudom, szeretni, s éppen ezért, másokat sem fogok tudni, szeretni. Ha mindenki elismerné, hogy szörnyű rajongás beteges tévhit… Senki nem szeretne senkit. S én rútnak se vagyok mondható, egyenesen szörnyű vagyok. Megjártam, már a poklok - poklát is, de az se volt elég, hogy megjavuljak. A sötétség hatalmának haragja hajítja vissza lelkem, melyet pokol tüze se tudja megsemmisíteni. A lehető leggonoszabb jeleket vésték ereimbe. Nincs több mentség, nekem pusztulnom kell.

Melletted, megrémít az ismeretlen hatalom… te tiszta vagy, és jó. Fénnyel teli lelked, nincs semmi mely, befeketíthetné. Megtaníthatnál engem is a szép csodálására. Csodállak, akár egy gyermek a varázslatot. Szemérmetlenül rajongok érted. Bíráló szavaid sértőek, de mégse sértenek. Kimondhatatlanul erőszakosak. Sosem felejtek emlékeimben kutatni, te vagy az egyetlen mely pozitív emlékként ölel. Ha megaláznál, se tudnék rád haragudni. Te kiölted belőlem a haragot. Téged imádlak, magamat gyűlölöm. A szépért rajongásom egyre csak nő, a rúttól irtózom. Átszervezted az életem.
      

Oly’ sokáig játszottam veled, nem hittem szavaid igazában. Mára hátat fordítottál nekem. Messzire űztelek. Téged ki képes voltál értem feladni tisztaságod…, csakhogy megmentsd gyarló lelkem. Az embernek is két pólusa van, mint a földnek? Egy jó és egy rossz. Én távolról is csak fekete lyuknak látszom nélküled. Belőlem meghalt minden mi valaha szép volt s remélt.
Elpusztítom a jó ízlést…

Szüksége van a világnak angyalokra, ezért hagyom, hogy megszökj mellőlem. Mert, ha magamhoz láncolnálak, téged is megfullasztana a szenny. De talán démonra is szükség van… ezért vagyok én.