BRITI IRODALMI OLDALA
MENÜ
     
ÍRJ NEKEM

     
VENDÉGKÖNYV

     
NEM SZERETHET MINDENKI

Fontos, hogy megtanuld: nem szerethet téged mindenki.

Lehetsz te a világ legfantasztikusabb szilvája, érett..., zamatos..., kívánatosan édes, és kínálhatod magad mindenkinek, de ne feledd: lesznek emberek akik, nem szeretik a szilvát. Meg kell értened: hogy te vagy a világ legfantasztikusabb szilvája, és valaki, akit kedvelsz, nem szereti a szilvát, megvan rá a lehetőséged, hogy banán legyél. De tudd, ha azt választod, hogy banán leszel, csak középszerű banán leszel. De mindig lehetsz a legjobb szilva. Vedd észre, hogyha azt választod, hogy középszerű banán leszel, lesznek emberek, akik nem szeretik a banánt. Töltheted életed további részét azzal, hogy igyekszel jobb banán lenni, ami lehetetlen hisz te szilva vagy, de megpróbálkozhatsz megint a legjobb szilva lenni...

 

     
LEGSZEBB SZÓ

     
ALKYONI PAPADAKI

A Hold színe

 

- Milyen színű a szomorúság? - kérdezte a csillag a cseresznyefát,

és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt.

- Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság?

- Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék.

- Az álmoknak is van színe?

- Az álmoknak? Azok alkonyszínűek.

- Milyen színű az öröm?

- Fényes, kis barátom.

- És a magány?

- A magány az ibolya színét viseli.

- Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt,

hogy magadra teríthesd, ha fázol.

A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott.

Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát.

- És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet?

- Pont olyan, mint az Isten szeme - válaszolt a fa.

- Na és a szerelem?

- A szerelem színe a telihold.

- Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! - mondta a csillag.

Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett

 


 

     
AKIKÉRT ÉRDEMES ÉLNI

     
SZERETET AZ ÉLET

Szeretet az élet,élet a szeretet...

"Élni annyi, mint szeretni.
Szeretni látni és megmutatni,
érezni és érzékeltetni,
meghallani és meghallgatni,
magasba szállni és fölröpíteni,
kinyílni és felnyitni,
megérteni és megértetni,
együtt érezni és eggyé olvadni
- és tudni, hogy a szeretet a legmagasabb rendű alkotás."

     
ŐRANGYALOM

     
HOMAS DEKKER

Minden reggel mosollyal az arcomon ébredni, a napot hódolattal köszönteni, amiért ennyi lehetőséget tartogat. Tiszta fejjel neki látni a munkámnak, még a kis dolgokban is szemem előtt tartani a végső célt, melyet magam elé tűztem; úgy találkozni férfiakkal és asszonyokkal, hogy mosoly van az ajkaimon, és szeretet a szívemben. Gyengédnek, kedvesnek, és előzékenynek lenni minden percben. Oly fáradsággal lehajtani fejem, mely álomba ringat, s oly örömmel, melyet csakis a jól végzett munka okozhat- így szeretném én mulatni napjaimat.


     
LÁTOGATÓK
Indulás: 2005-07-19
     
BEJELENTKEZÉS
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
     
KERTÉSZ IMRE: SORSTALANSÁG
KERTÉSZ IMRE: SORSTALANSÁG : SORSTALANSÁG 6

SORSTALANSÁG 6

  2005.07.28. 09:52

.

6

 

Csak Zeitzban láttam be, hogy a rabságnak is vannak hétköznapjai, sőt, hogy az igazi rabság csupa szürke hétköznap tulajdonképpen. Mintha már lettem volna efféle helyzetben körülbelül; mégpedig a vonatban egyszer, még Auschwitzba menet. Ott is az időn, no meg kinek-kinek a maga képességén múlt minden. Csakhogy Zeitzban – hogy példámnál maradjak – azt kellett éreznem: megállt a vonat. Más oldalról viszont – s ez is igaz – meg oly sebességgel robogott, hogy követni se bírtam a sok változást, előttem, körülöttem, de még saját magamban is. Egy valamit legalább elmondhatok: magam részéről a teljes utat megtettem, minden esélyt, ami csak ezen az úton adódhat, becsülettel kipróbáltam.

 

Mindenesetre új dologba legelsőbben mindenütt, még egy koncentrációs táborban is jó szándékkal fogunk – én legalább így tapasztaltam: egyelőre elegendő jó rabbá válnom, a jövendő majd azután meghozza a többit – nagyjában-egészében ez volt a felfogásom, erre alapoztam az életvitelemet, ugyanúgy egyébként, ahogy azt általában másokon is láttam. Hamar észrevettem, magától értetődően, hogy azok a kedvező vélekedések, amelyeket az Arbeitslager intézményéről még Auschwitzban hallottam, némiképp bizonyára túlzó értesüléseken alapulhattak. Már viszont ennek a túlzásnak az egész mértékéről, no meg főként a már ebből adódó minden következtetésről is azonban nem mindjárt adtam – nem mindjárt adhattam, elvégre – magamnak teljes pontossággal is számot, s megint csak ugyanúgy, ahogy ezt másokon, bátran mondhatom: mindenki máson, táborunknak úgy hozzávetőleg mind a kétezer többi foglyán is észleltem, az öngyilkosok kivételével, természetesen. Hanem hát az ő esetük ritka volt, és semmiképp nem a szabályos, semmi esetre sem a példaadó, mindenki elismerte. Az én fülemhez is el-eljutott egy-egy ilyen esemény híre, hallottam, amint megvitatták, eszmét cseréltek róla, némelyek nyílt helytelenítéssel, mások megértőbben, az ismerősök sajnálkozva – egészében azonban mindig olyasféle formán, mint ahogy igen ritka, tőlünk távol eső, némiképp nehezen magyarázható, kissé tán könnyelmű, kissé még tán tiszteletre is méltó, de mindenhogy elhamarkodott cselekedetről iparkodik ítéletet formálni az ember.

 

Az a fő, hogy el ne hagyjuk magunkat: valahogy mindig lesz, mert úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna – amint Citrom Bandi okított rá, s őt viszont erre a bölcsességre még a munkatábor tanította meg. Első s legfontosabb dolog minden körülmények közt a mosakodás (vályúk párhuzamos sora a kilyuggatott vascsövekkel elöl, szabad ég alatt, a tábornak az országút felé eső oldalán). Ugyanily lényegbevágó – ha van, ha nincs – a fejadag takarékos beosztása. A kenyérből, akármi szigorba kerüljön is önmagunknak ez a megrendszabályozása, a másnap reggeli kávéhoz, sőt egy darabnak még – zsebünk felé vándorló minden gondolatunk, no meg főként meg-meginduló kezünk kijátszhatatlan őrzésével – az ebédszünet idejére is maradnia kell – így, és csakis így kerülhetjük el például a kínos gondolatot: nincs mit ennünk. Hogy ruhatárunkban ez ideig a kapcát véltem zsebkendőnek; hogy appelon, menetben mindig csak a sor közepe a biztos; hogy még leves osztásnál sem előre, hanem inkább hátra kell törekednünk, ahol előreláthatóan már a kondér aljából, következésképp tehát a sűrűjéből mérnek; hogy kanalunk nyelének egyik oldalát késnek is használható eszközzé kalapálhatjuk át: mindezt, és még sok egyebet, csupa szükséges tudományt a rabélet területén, mind Citrom Banditól tanultam meg, lestem el s iparkodtam magam is hasonlóan alkalmazni.

 

Sose hittem volna ugyanis, pedig hát való tény: sehol sem oly fontos az életvitel bizonyos rendje, bizonyos példásság, mondhatnám erény, mint épp a rabságban, szemlátomást. Elegendő csupán a Block I. tájékán szétnéznünk kissé, ahol az őslakosok laknak. Mellükön a sárga háromszög minden lényegest, benne az „L” betű pedig még azt a körülményt árulja róluk mellesleg el, hogy a távoli Lettországból valók, pontosabban is Riga városából – tudtam meg. Köztük láthatók azok a fura lények, akik először egy kicsit meg is hökkentettek. Bizonyos távolságból nézve mind csupa vénségesen vén aggastyán, s nyakukba bújtatott fejükkel, arcukból kiálló orrukkal, fölhúzott vállukról fityegő szennyes rabgúnyájukkal még a legforróbb nyári napon is örökkön fázós téli varjakra emlékeztetnek. Mintha csak minden merev, el-elakadó lépésükkel azt kérdeznék: ily erőfeszítés vajon megéri-e még voltaképp a fáradságot? Ezeket a mozgó kérdőjeleket – mert hisz még külső alakra, de még tán szinte akár terjedelmükre se jellemezhetném őket másként – ismerjük azután a koncentrációs táborban „muzulmán” néven, mint értesültem. Citrom Bandi mindjárt óva intett tőlük: – Ha az ember rájuk néz, az életkedve is elmegy – vélekedett, s volt is a szavában igazság, ha idővel be is láttam: ehhez azért még sok egyéb is szükséges.

 

No és mindenekfölött ott a makacsság eszköze: ha különféleképp is, de mondhatom, ebben sem volt hiány Zeitzban, s olykor igen nagy segítségünkre lehet, úgy vettem észre. Például arról a furaforma társaságról, testületről, fajzatról vagy miképp is hívjam, melynek egy példányán – bal oldalamon a sorban – már ideérkeztemkor is el-elcsudálkoztam kissé, Citrom Banditól tudtam meg többet. Tőle hallottam azt is, hogy „finneknek” mondjuk őket. De csakugyan, ha kérded tőlük, honnan valósiak, azt felelik – ha ugyan méltónak találnak rá egyáltalában –, hogy „fin Minkács” például, amin Munkácsot értik; vagy: „fin Sadarada”, s ez meg például – ki kell találni: – Sátoraljaújhely. Citrom Bandi még a munkatáborból ismeri a szerzetüket, s nincs igen nagy véleménnyel róla. Mindenütt ott láthatóak, munkánál, menetnél vagy appelnél a sorban, amint ütemesen előre-hátra himbálózva mormolják magukban kifogyhatatlanul, mint valami soha le nem törleszthető adósságot: az imádságukat. Ha közben félrehúznák szájukat, hogy idesúgják, például: – Kés van eladó –, nem hallgatunk rájuk. Még kevésbé, bármily csábító is, különösképp reggel, ha: – Leves van eladó –, mert, akármi furcsa dolog, ők nem élnek levessel, nem még az olykori wursttal sem – semmivel, ami nem a vallás előírása szerint való. De hát miből élnek akkor? – kérdené az ember, s Citrom Bandi azt felelné erre: sosem kell félteni őket. S csakugyan, mert amint látható, megélnek. Egymás közt, a lettekkel, a zsidók nyelvét használják, de tudnak még németül, tótul, s ki tudná, hogyan még mindenhogy: csak magyarul nem – hacsak nem üzletről van szó, persze. Egy ízben – sehogy se tudtam elkerülni – úgy hozta a szerencse, hogy a kommandójukba csöppentem. – Reds di jiddis? – hangzott első kérdésük. Mikor mondtam nékik, sajna bíz’ nem: végeztek velem, leszerepeltem, úgy néztek, mintha levegő, vagy még inkább semmi se volnék. Próbáltam szólni, észrevétetni magam – mindhiába. – Di bist nist ká jid, d’bist á ségec – rázták fejüket, s csak bámultam, hogy – végtére állítólag az üzlet világában jártas – emberek mint ragaszkodhatnak ennyire esztelen mód’ egy oly dologhoz, amelyből ily sokkal több a káruk, ennyi sokkal több a ráfizetés, mint a haszon, a végeredményt nézve. Akkor, aznap is tapasztaltam, hogy ugyanaz a feszélyezettség, ugyanaz a bőrviszketeg, ügyetlenség fogott köztük némelykor el, amit még odahazulról ismerek, mintha valami nem egész volna rajtam rendjén, mintha nem egész egyeznék a rendes eszménnyel, egyszóval: némiképp valahogy, mintha zsidó volnék, s ez mégis, fura dolog kissé, utóvégre is zsidók körében, egy koncentrációs táborban, úgy találtam.

 

Máskor meg Citrom Bandin csodálkoztam egy cseppet. Akár munkában, akár pihenő alatt, gyakorta hallottam, s hamar meg is tanultam tőle kedves dalát, amit még munkaszolgálata idejéből, a büntetőszázadból hozott magával. „Uk-rajna föld-jén mi ak-nát szedünk / De gyá-vák mi ott sem le-szünk” – így kezdődött, s különösképp az utolsó szakaszát szerettem igen meg: „S ha el-hull egy baj-társ, egy jó cim-bora / Azt ü-zenjük majd ha-za / Hogy / Bár-mi vár re-ánk / Drá-ga szép ha-zánk / Hűt-lenek nem le-szünk, nem soha” – hangzik. Szép volt, tagadhatatlan, s a szomorkás, inkább lassú, semmint pattogós dallama, valamint ennek az egész költeménynek a szavai énrám se tévesztették el hatásukat, természetesen – épp csupán a csendőrt juttatták valahogy eszembe, még a vonatban egykor, amidőn a magyar voltunkra emlékeztetett: végtére csak, őket is a haza büntette meg, szigorúan nézve. Ezt egyszer meg is említettem neki. Nem is talált ellenkező érvet, de mintha kicsikét zavartnak, mondhatnám bosszúsnak látszott volna. Másnap aztán valami alkalommal, nagy elmerülten, ismét fütyölni, dünnyögni, majd énekelni kezdte, mintha mire sem emlékezne. Fogja ő még, volt egy másik, sűrűn ismételt gondolata, „a Nefelejcs utca flaszterét taposni” – ott lakik ugyanis odahaza, s ezt az utcát, de még a házszámot is annyiszor s annyi színben emlegette, hogy végül már magam is megtanultam minden vonzerejét, már-már magam is csak oda kívánkoztam, habár a magam emlékezetében meglehetős félreeső mellékutcának ismertem csak tulajdonképp, a Keleti pályaudvar környékén, valamerre. Gyakran szólt még, idézett föl s emlékeztetett engem is bizonyos helyekre, terekre, utakra, házakra, az ezek ormain meg a különféle kirakatokon is kigyúló bizonyos közismert jeligékre, hirdetményekre, vagyis, az ő szavával: „a pesti fényekre”, s ezt már viszont helyesbítenem kellett, kénytelen voltam néki elmagyarázni, hogy ezek a fények nem léteznek többé, az elsötétítés rendszabálya miatt, s hogy bizony a bombák itt-ott némelyest a városi látképen is változtattak. Meghallgatott, de úgy láttam, nem nagyon szolgálhatott valahogy ínyére a fölvilágosítás. Másnap aztán, amint csak alkalom adódott, a fényekről is megint újra kezdte.

 

De hát ki ismerhetné a makacsság valamennyi változatát, s mondhatom, még számos változat közt választhattam – ha tudtam volna – Zeitzban. Hallottam a múltról, a jövőről, és sokat, igen sokat hallottam főként, sőt, elmondhatom, sehol annyit nem hallhatunk, mint épp rabok közt, úgy látszik, a szabadságról, s elvégre ez is igen magyarázható, így vélem, természetesen. Megint mások egy szólásmondásban, tréfában, amolyan viccben leltek valami sajátságosforma örömöt. Én is hallottam ezt, természetesen. Van a napnak egy órája, ami a gyárból való hazatérés meg az esti appel ideje közé esik, egy jellegzetes, mindig mozgalmas és fölszabadult óra, amit a lágerban magam részéről mindig legjobban vártam s szerettem – mellesleg ez általában a vacsora órája is egyben. Épp az udvaron mindenfelé nyüzsgő, üzletkötő, tereferélő csoportokon törtettem keresztül, mikor valaki nekem ütődött, s bő fegyencsapka alól apró, aggodalmas szempár nézett rám, jellegzetes orr fölött, jellegzetes arcból. – Nini – szóltunk, úgyszólván egyszerre, mivel ő énrám, én meg rá: a balszerencsés emberre ismertem. Nyomban igen örvendeni látszott, s tudakolta, hol a szálláshelyem. Mondtam, a Block V.-ben. – Kár – sajnálkozott arra, merthogy ő meg máshol lakik. Panaszkodott, „nem látja az ismerősöket”, s mikor mondtam neki, magam se igen, nem tudom, miért szomorodott el valahogyan. – Elkeveredünk, mindnyájan elkeveredünk – ezt az észrevételt tette, valami, számomra némileg homályos értelemmel a szavában, a fejcsóválásában. Aztán egyszerre csak földerült az arca. Akkor kérdezte: – Tudja-e, mit jelent itt – s a mellére mutatott – az U betű? – Mondtam neki, hogyne tudnám: Ungar, azaz magyar. – Nem – válaszolta ő –: Unschuldig –, vagyis hogy „ártatlan”, majd úgy nevetett kurtán föl, s bólogatott még utána eltöprengő arccal hosszan, mint akinek igen jólesik valahogy ez a gondolat, nem tudom, miért. S ugyanezt láttam másokon is aztán, akiktől később még ezt a viccet hallottam, eleinte meglehetős gyakran, a táborban: minthogyha csak valami melengető, valami erőt adó érzelmet merítettek volna belőle – erre mutatott legalábbis az a mindig egyforma nevetés, majd az arcoknak ugyanaz az ellágyulása, az a fájdalmas mosolyú, mégis valahogy gyönyörködő kifejezése, amellyel ezt a tréfát mindannyiszor mondták s fogadták, némiképp olyasféle módon, mint mikor igen szívhez szóló muzsikát vagy valami különösen megindító történetet hall az ember.

 

Hanem hát azért őrajtuk is csak ugyanazt a törekvést, ugyanazt a jó szándékot láttam: ők is csak azon voltak, hogy jó raboknak mutatkozzanak. Szó se róla, ez volt az érdekünk, ezt kívánták a föltételek, erre szorított itt, hogy úgy mondjam, az élet. Ha a sorok rendje mintaszerű volt s egyezett a létszám, rövidebb ideig tartott például az appel – legalábbis eleinte. Ha szorgosak vagyunk a munkánál, elkerülhetjük például a verést – legalábbis többnyire.

 

S mégis, eleinte legalább, azt hiszem, mégis, nem egész csupán ez a nyereség, nem kizárólag csak az ily haszon irányíthatta mindnyájunk gondolkodását, ezt becsülettel kijelenthetem. Itt van például a munka, a munka első délutánja, hogy rögtön ezen kezdjem: egy vagonnyi szürke kavics kirakása volt a föladat. Ha Citrom Bandi, miután – az őr, ezúttal élemedettebb s első pillantásra inkább jámborabb-forma katona engedelmével, természetesen – nekivetkőződtünk (akkor először láttam is meg sárgásbarna bőrét az alatta működő nagy, sima izmokkal meg egy anyajegy sötétebb foltjával is a bal melle alatt), azt mondta: – No, mutassuk meg ezeknek, mit tudnak a pestiek! –, úgy ezt a legkomolyabban is értette. S mondhatom, ahhoz képest, hogy végre is életemben először forgattam kezemben vasvillát, úgy az őrünk, mint az olykor ide-ideszagláló, amolyan pallér külsejű, bizonyára gyárbeli ember is meglehetős elégedettnek látszott, ami viszont a mi lendületünket is csak tovább fokozta, természetesen. Ha ellenben idővel valami égető érzés jelentkezett a tenyeremen, s azt láttam, hogy ujjaim töve mind csupa veres; ha eközben ideszólt az őrünk: – Was ist denn los? –, s én nevettem és mutattam néki a tenyeremet; amire ő, egyszerre igen elkomorodva, s még a puskája szíján is rándítva egyet, azt kívánta: – Arbeiten! Aber los! –: akkor végre is csak természetes, hogy a magam érdeklődése is más irányba fordult. Ettől fogva azután már csak azt az egyet néztem: mikor nincs rajtam a szeme, mint lophatok egy-egy futó kis pihenőt, hogyan vehetek minél kevesebbet lapátra, ásóra, vasvillára, s elmondhatom, az ily fortélyokban később igen nagy előrehaladást tettem, s bennük mindenesetre jóval nagyobb jártasságot, tanultságot meg gyakorlatot szereztem, mint bármely munka menetében is, amit csak végeztem. És hát elvégre kinek van haszna ebből? – ahogy egyszer még, emlékszem, a „Szakértő” kérdezte. Állítom: valami baj volt itt, valami gátló akadály, valami hiba, valami csőd. A méltánylás egy szava, egy jele, egy fölcsillanó sugara imitt-amott, nem több, csak egy szikra mindössze: nekem legalább többet használhatott volna. Hisz személy szerint voltaképp mi neheztelni valónk van egymásra, ha meggondoljuk? – s a hiúság érzése elvégre még rabságban is velünk marad; egy csöpp nyájasságra végeredményképp is ki ne formálna titkon igényt, meg azután belátó szóval többre is jutnánk, úgy találtam.

 

De hát azért az ily tapasztalatok alapjában még nem ingathattak igazán meg. Még a vonat is haladt, ha előre néztem, a távolban valahol a célt is ott sejtettem, s az első időszakban – az aranyidőkben, ahogy Citrom Bandival később elneveztük – Zeitz, a kellő életvitel s némi szerencse mellett, igen tűrhető helynek mutatkozott – egyelőre, ideiglenesen, míg majd a jövendő meg nem szabadít tőle, természetesen. Hetente kétszer fél kenyér, háromszor harmad, s negyed csupán kétszer. Zulage gyakori alkalommal. Hetente egyszer főtt burgonya (hat szem, a sapkába mérve, s ehhez már viszont Zulage is, belátható, nem járhat); hetente egyszer tejbelaska. A korai ébresztés első bosszúságát a harmatos nyári hajnal, a derült ég, no meg a gőzölgő kávé hamar feledteti (ilyenkor légy ügyes a latrinánál, mert hamarosan: „Appel!” „Antreten!” – visszhangzik a kiáltás). A reggeli appel alkalmasint mindig rövid, hisz végtére vár, sürget a munka. A gyár egyik mellékkapuja, amelyet mi, rabok is használhatunk, az országúttól balra, egy homokos dűlőre térve, táborunktól úgy tíz-tizenöt perc gyaloglásra esik. Már messziről zúgás, csörgés, berregés, lihegés, vastorkok három-négy krákogó köhintése: a gyár üdvözöl – fő- meg keresztutaival, az ott cammogó darukkal, földevő gépekkel, a sok sínnel meg kürtők, hűtőtornyok, csőhálózat, műhelyépületek útvesztőjével valóságos város inkább. A sok gödör, árok, rom meg omlás, föltépett csatorna meg kifordult kábelek rengetege repülőgépek látogatását bizonyítja. Neve – tudtam meg már az első ebédszünet alatt – „Brabag”, ami viszont a „Braun-Kohl-Benzin Aktiengesellschaft” névnek „valaha még a tőzsdén is jegyzett rövidítése” – így hallottam, s meg is mutatták azt a testes, fáradságos szuszogással a könyökére támaszkodó s zsebéből épp valami megrágcsált kenyérdarabot előhalászó embert, akitől az értesülés származott, s akiről később, mindig egyfajta derű kíséretében, beszélték is a táborban – bár tőle magától ezt sose hallottam –, hogy valaha ő is birtokosa volt pár itteni részvénypapirosnak, amint mondták. Hallom – s a szag is ezért emlékeztethetett mindjárt a csepeli olajtelepre –, itt is benzin előállításán fáradoznak, oly lelemény segítségével azonban, hogy azt ne olajból, hanem barnaszén anyagából nyerjék. A gondolatot érdekesnek találtam – de hát nem ezt várják tőlem, természetesen, beláttam. Az Arbeitskommando eshetősége mindig izgalmas kérdés. Némelyek ásóra, mások a csákányra esküsznek inkább, egyesek a kábelfektetés előnyét vallják, megint mások a habarcskeverő gépek kiszolgálását szívelik jobban, s ki tudná, miféle rejtett ok, mily gyanús előszeretet fűz egyeseket épp a csatornamunkához, derékig sárga iszapban vagy fekete olajban – bár egy ily ok létezését senki sem kétli, minthogy többnyire a lettek ők, no meg egyetértő barátaik, a finnek. Az „antreten” szónak napjában egyszer van csak meg az a magasból lejtő s édes-búsan elnyúló, hosszú és hívogató dallama: éspedig este, mikor a hazatérés pillanatát jelzi. A mosdók körüli nyüzsgésben Citrom Bandi egy: – Tágulás, muzulmánok! – kiáltással présel helyet, s nincs testrészem, ami rejtve maradhatna ellenőrző tekintete elől. – A pöcsöd is mosd meg, ott lakik a tetű! – szól, s én nevetve engedelmeskedem néki. Most veszi kezdetét az a bizonyos óra: az apró-cseprő intéznivalók, a tréfa vagy panasz, a látogatások, a megbeszélések, az üzletkötések s az értesülések kicserélésének órája, amit a kondérok otthonos csörömpölése, ez a mindenkit megmozgató, mindenkit gyors tettre sarkalló jeladás szakíthat csak félbe. Majd: – Appel! –, s csupán szerencse kérdése, meddig. De egy, két, no, legföljebb három óra múltán (közben a fényszórók is kigyúltak immár) nagy a roham a sátor keskeny ösvényén, melyet kétoldalt a háromemeletes dobozsorok, itteni nevükön „boxok”, hálóhelyek szegélyeznek. Aztán egy ideig a sátor még csupa félhomály meg suttogás – ez az elbeszélések órája, a múltról, a jövőről, a szabadságról. Megtudhattam: odahaza mindenki példásan boldog volt, s többnyire gazdag is. Még arról is tájékozódhattam ilyenkor, hogy mit szoktak vacsorálni, sőt olykor egyéb, férfiak közt meghitten csengő bizonyos tárgykörről is. Akkor is említették – amiről később aztán sose hallottam többé –, hogy a levesbe, némelyek föltevése szerint, bizonyos okból egyfajta csillapítószert, „brómot” kevernek – így állították legalábbis, maguk közt egyetértő s egy kissé mindig sejtelmes arckifejezéssel. Citrom Bandi is föltétlen megemlíti ilyenkor a Nefelejcs utcát, a fényeket vagy – ő is kiváltképp eleinte, s ehhez már nem is sok észrevételem lehetett, természetesen – „a pesti nőket”. Máskor meg gyanús mormolásra, halk, kántáló, fel-felcsukló énekszóra s tompított gyertyafényre lettem figyelmes a sátor egyik sarka irányából, s azt hallottam, péntek este van, s hogy amott egy pap, egy rabbi az. Magam is átgázoltam a priccsek tetején, hogy onnan lenézzek, s egy csoport ember közepén valóban ő volt, a rabbi, akit én is ismerek. Az ájtatosságot csak amúgy, fegyencruhásan meg -sapkásan gyakorolta, s nem soká figyeltem rá, mivel imádkozás helyett aludni vágytam inkább. Citrom Bandival a legfölső emeleten lakunk. Boxunkat még további két hálótárssal osztjuk meg, mindketten fiatalok, szeretetreméltóak és úgyszintén Budapestről valók. Derékaljul fa, azon szalma, a szalmán meg zsákvászon szolgál. Pokrócot ketten birtokolunk egyet, de hát nyáron utóvégre, még ez is sok. Helynek nem vagyunk épp rettentő bővében: ha én megfordulok, a szomszédnak is fordulnia kell, ha a szomszéd fölhúzza a lábát, a magamét is föl kell húznom, de hát azért az álom így is mély és mindent feledtető – arany napok voltak, csakugyan.

 

A változásokat kicsit később kezdtem észrevenni – mindenekelőtt is a fejadagok területén. Csak találgatni tudtam, tudtuk, hogy a fél kenyerek időszaka hová is röppenhetett ily hamar tova: helyükbe mindenesetre visszavonhatatlanul a harmad meg negyed korszaka lépett, s már a Zulage sem mindenkor föltétlen bizonyosság többé. Akkor kezdett lassítani, majd végül egészen megállni a vonat is. Próbáltam előre nézni, de hát kilátás csak a holnapra esett, a holnap meg ugyanez a nap, vagyis hát megint egy pont ugyanilyen nap – már szerencsés esetben, persze. Csökkent a kedvem, csökkent a lendület, egy kicsit mindennap nehezebben keltem, egy kicsit mindennap fáradtabban tértem nyugovóra. Egy kicsit éhesebb voltam, egy kicsit kényszeredettebben mozogtam, valahogy kezdett minden nehezebbé, még én magam is a magam terhére válni. Már nem egész mindig voltam, voltunk – mondhatom bátran – jó rabok többé, s ennek jeleit azután a katonákon, no meg saját tisztségviselőinken is hamar fölismerhettük persze, ezek közt első helyen, s már csupán méltóságánál fogva is, a Lagerältesteren.

 

Őt továbbra is, mindig és mindenhol, csak feketében látni. Ő adja a sípszót az ébresztőhöz reggel, ő vizsgál mindent utoljára felül este, s lakosztályáról amott elöl valamerre, sok mindent beszélnek. Nyelve német, vére cigány – mi magunk is így ismerjük csak magunk közt: „a Cigány” –, s ez is az első ok, amiért koncentrációs táborban jelöltek ki néki tartózkodási helyet, a második meg az a rendes példától eltérő vonás a természetében is, amit Citrom Bandi már első tekintetre is nyomban megállapított róla. Viszont a háromszög zöld színe meg arra figyelmeztet mindenkit, hogy megölt és kirabolt egy állítólag őnála idősebb s emellett – így beszélik – igen vagyonos hölgyet, akitől tulajdonképp a megélhetését nyerte, amint mondták: ilyenképpen először életemben láthattam személyesen is valódi rablógyilkost tehát. Az ő tiszte a törvény, munkája, hogy rend meg igazság legyen táborunkban – első hallomásra nem épp igen barátságos gondolat, mindenki, magam is azt találtam. Másrészt viszont, be kellett látnom, egy bizonyos ponton összetéveszthetők az árnyalatok. Nékem személy szerint például több bajom akadt az egyik Stubendiensttel, márpedig ez feddhetetlenül becsületes ember. Ezért is szavaztak rá jó ismerői, ugyanazok, akik a Blockältestert, Kovács doktort (a cím itt – értesültem – nem orvost, hanem ügyvédet jelöl) is megválasztották, mint hallom, mind egy helyről: a Balaton szép vidékéről, Siófok községből valók. Az a bizonyos vörhenyes ember az, neve – mindenki tudja – Fodor. Mármost igaz vagy nem, de egyetértő nézet: a Lagerältester kedvtelésből használja botját vagy öklét, azért, mivel ez, a táborbeli szóbeszéd szerint legalább, bizonyos gyönyörűséget szerez – állítólag – néki, valami azzal kapcsolatost – vélik a jártasabbak tudni –, amit a férfiaknál, fiúknál, de még olykor a nőknél is keres. Emennél viszont a rend nem ürügy, hanem valóságos föltétel, és általános érdek, ha kényszerűségből – és ezt sosem felejti említeni – hasonlóképp járna történetesen el. Másrészt viszont a rend sosem, és mind kevésbé teljes. Ezért kénytelen aztán a merőkanál hosszú vasnyelével a tolongók közibe csapni a sorban, így juthatunk – ha nem tudnánk netán, mint kell a kondér elébe járulnunk, edényünket pontosan a szegélyének egy meghatározott helyéhez illesztve – az oly kárvallottak sorába, akiknek kezéből ilyenkor csajka, leves egykönnyen röpülhet, mert – világos, és a helyeslő moraj is ezt jelzi mögötte – így az ő munkáját, következésképp tehát minket, soron következőket hátráltat, ezért húzza le lábuknál fogva a hétalvókat, hisz egynek bűnét a többi vétlen sínyli meg, utóvégre. A különbséget – beláttam – a szándékban kell, természetesen, nézni, egy bizonyos ponton azonban, mondom, elmosódhatnak az ily árnyalatok, s az eredményt meg viszont ugyanannak tapasztaltam, bárhogyan is néztem.

 

Őrajtuk kívül volt még itt, sárga karszalagjával s mindig kifogástalanul vasalt csíkos ruhájában a német kápó, akit szerencsére nem sokat láttam, majd kezdett feltünedezni, nagy ámulatomra, a mi soraink közt is egy-egy fekete karszalag, rajta a szerényebb „Vorarbeiter” fölirattal. Épp ott voltam, mikor egy blokkunkbéli s nékem addig nem is igen föltűnő s emlékezetem szerint addig mások által sem különösebben nagyra tartott vagy közismert, bár amúgy erőteljes és tagbaszakadt ember első ízben jelent meg, ujja szegélyén az újdonatúj karszalaggal, a vacsoránál. De most már, látnom kellett, nem ugyanaz az ismeretlen ember volt többé: alig tudtak csak hozzáférkőzni a barátok meg ismerősök, mindenfelől az előlépésének örvendő, gratuláló, szerencsekívánó szavak, kezek irányultak felé, s ő némelyekét elfogadta, másokét viszont, láttam, nem, akik aztán sietősen el is oldalogtak onnan. S utóbb következett csak a – számomra legalábbis – legünnepélyesebb pillanat, amikor általános figyelem s valami tisztelet-, mondhatnám áhítatféle csönd közepett, nagy méltósággal, cseppet sem sietve, cseppet sem elhamarkodva, a bámuló vagy irigykedő tekintetek kereszttűzében második porcióért lépett oda, ami most már a rangjával együtt illeti meg, éspedig a kondér legaljáról, s amit a Stubendienst ezúttal már egyenjogúaknak járó megkülönböztetéssel mért ki néki.

 

Máskor meg peckes járású, domború mellkasú ember, rögtön megismertem: az auschwitzi katonatiszt karjáról virítottak felém a betűk. Egy nap a keze alá is kerültem, s mondhatom, úgy igaz: jó embereiért még a tűzbe is megy, nem terem viszont nála babér a léhűtők s az olyanok számára, akik másokkal kapartatnák ki a gesztenyét – ahogy ezt ő maga, saját szavaival, a munka kezdetekor bejelentette. Másnap aztán Citrom Bandival ezért is csusszantunk át egy másik kommandóba inkább.

 

Még egy változás is a szemembe ötlött, éspedig érdekes mód’ főként kívülállókon, így a gyárbeli embereken, őreinken, s legfőbb csak egy-egy méltóságon a táborunkban is: azt vettem észre, átalakultak. Először nem egész tudtam mire magyarázni a dolgot: valahogy mind igen szépek voltak, legalábbis az én szememben. Aztán jöttem csak rá, egy s más jelből, hogy mi változhattunk meg, természetesen, csak hát ezt nehezebben észleltem. Ha például Citrom Bandira néztem, rajta semmi különöst se láttam. De próbáltam visszaemlékezni rá, s összevetni első megjelenésével, még akkor, jobbomon a sorban, vagy a munkánál először föltűnő, mintegy természetrajzi ábrához hasonlóan kitüremkedő, behorpadó, ruganyosan meghajló vagy keményen nekifeszülő, föl-alá mozgó inaival, izmaival, s így már bizony kissé hitetlenkednem kellett. Akkor értettem csak meg, hogy az idő némelykor megcsalhatja szemünket, úgy látszik. Így is kerülhette el figyelmemet ez a – pedig eredményében igen lemérhető – folyamat egy egész családon például, a Kollmann családon. A táborban mindenki ismeri őket. Bizonyos Kisvárda nevezetű helységből valók, ahonnan még sokan vannak itt, s abból, ahogy hozzájuk vagy róluk szólnak, azt következtettem, odahaza tekintélyes emberek lehettek bizonyára. Hárman vannak: kis termetű kopasz apa, egy nagyobb meg egy kisebb fiú, az apjukétól elütő, de egymáshoz – s eszerint, gondolom, tehát valószínűleg a mamájukéhoz – a megszólalásig hasonlító két arc, egyformán szőke sörték, egyformán kék szemek. Ők hárman mindig együtt járnak, ha csak egy mód van rá: kéz a kézben. Mármost egy idő múlva azt vettem észre, hogy az apa le-lemaradozik, s a két fiúnak kell segítenie, magával húznia a kezénél fogva. Újabb idő múlva az apa már aztán nem volt köztük. Akkor meg hamarosan a kisebbet kellett ugyanígy húznia a nagyobbiknak. Még később ez is eltűnt mellőle, s akkor már a nagyobb csak önmagát húzta, s mostanában meg őt se látom sehol. Mindezt, mondom, észrevettem, csak hát nem így, ahogy utóbb aztán már – ha elgondolkodtam rajta – összefoglalhattam, lepergethettem mintegy, hanem csak fokonként, minden egyes fokozathoz újra meg újra hozzászokva – s így aztán mégse vettem tulajdonképp észre. Pedig hát magam is megváltozhattam, úgy látszik, mivel a „Bőrdíszműves”, akit egy nap épp a konyha sátrából láttam nagy otthonosan kilépni – s meg is tudtam, ott talált magának, a burgonyahámozók irigylésre méltó tekintélyességei közt beosztást –, sehogy se akart eleinte fölismerni. Bizonygattam neki, én volnék, a „Shellből”, s kérdeztem tőle, nem akadna-e vajon, végre is a konyhán, történetesen valami harapnivaló, netán maradék, valami a kondérok aljáról, esetleg. Azt felelte, megnézi, s hogy a maga részére ugyan semmi kívánsága, de hogy nincs-e véletlenül cigarettám, minthogy a konyhai Vorarbeiter „megvész a cigarettáért”, amint mondta. Bevallottam: nincsen, s akkor elment. Nemsoká aztán beláttam, kár volna rá tovább is várakoznom, s hogy a barátság is csak véges dolog, úgy látszik, aminek az élet törvénye szab határt – igen természetesen egyébként, szó se róla. Máskor meg én nem ismertem föl egy fura teremtményt: épp arra, gyaníthatóan a latrina irányába botorkált. Fegyencsapkája füléig csúszva, arca csupa horpadás, hegy meg szeglet, orra sárga, hegyén rezgő vízcsepp. – Selyemfiú! – szóltam néki: föl se nézett. Csak csoszogott, egy kezével nadrágját tartva, tovább, s gondoltam: nohát bizony, ezt se hittem volna. Megint máskor, mindössze csak még sárgábban és még soványabban, kissé még nagyobb és még lázasabb szemmel, de azt hiszem, a dohányzó fiú volt, akit észrevettem. Ekkortájt bukkant föl a Blockältester jelentésében az Abend- meg Morgenappel idején az a később állandósuló, csak épp mindig a számok terén váltakozó kifejezés: „Zweie im Revier”, vagy: „Fünfe im Revier”, „Dreizehne im Revier”, s így tovább; majd egy új fogalom is, a hiány, a fogyadék, kiesés, azaz: „Abgang”. Nem, bizonyos körülmények közt semmi jó szándék sem elegendő. Még otthon olvastam, hogy idővel, no meg a kellő erőfeszítés árán, a rabélethez is hozzászokhat az ember. S ez így is lehet valószínűleg, semmi kételyem, mondjuk otthon például, egy szabályos, tisztességes, amolyan civil börtönben, vagy miképpen is mondjam. Csakhogy egy koncentrációs táborban erre, az én tapasztalatom szerint, bizony nemigen kínálkozik mód. S bátran állíthatom, hogy – nálam legalábbis – sosem az igyekvés, sosem a jó szándék hiányában: az a baj, hogy nem adnak hozzá elegendő időt, egyszerűen.

 

A menekvésnek háromféle útjáról-módjáról tudok – mert láttam, hallottam vagy tapasztaltam – egy koncentrációs táborban. Magam az elsővel s tán, megengedem, a legszerényebbel éltem – de hát van egy területe természetünknek, amely – amiképpen tanultam is – csakugyan, az ember mindenkori s eltulajdoníthatatlan birtoka. Igaz tény: képzeletünk még a rabságban is szabad marad. Meg tudtam valósítani például, hogy mialatt kezem lapáttal vagy csákánnyal foglalatoskodott – takarékosan, beosztással, mindig épp csak a legszükségesebb mozdulatokra szorítkozva –, én magam egyszerűen nem voltam jelen. Azért a képzelet sem egészen, vagy legalábbis csupán korlátokkal határtalan, úgy tapasztaltam. Hisz ugyanily fáradsággal lehettem volna bárhol elvégre, Calcuttában, Floridában, a világ legszebb helyein akár. Viszont mégis, ez nem volt eléggé komoly, nem hihettem – hogy úgy mondjam – el, s ilyenképp azután legtöbbnyire csak otthon találtam magam. Igaz, szó se róla, ezzel se voltam kevésbé vakmerő, mint lettem volna, mondjuk, Calcuttával; csakhogy itt már találtam valamit, bizonyos szerénységet, s mondhatnám, egyfajta munkát, ami kiegyenlítette, s ezzel mintegy hitelesítette is azon nyomban a fáradozást. Hamar ráeszméltem például: nem éltem helyesen, nem jól használtam fel otthoni napjaimat, sok, túlontúl is sok a megbánnivalóm. Így – emlékeznem kellett – akadtak ételek, melyek közt válogattam, turkáltam bennük, majd félretoltam, egész egyszerűen, mert nem szerettem, s e percben ezt érthetetlen és helyrehozhatatlan mulasztásnak találtam. Vagy ott volt az oktalan huzavona apám meg anyám közt, a személyem miatt. Ha majd hazamegyek, gondoltam, így, ezzel az egyszerű, ezzel a magától értetődő szóhasználattal, még csak meg sem állva közben, mint akit semmi más, csupán ezt a mindennél természetesebb tényt követő kérdések érdekelhetnek csupán: ha majd hazamegyek tehát, ennek mindenesetre végét vetem, békének kell lennie – így döntöttem. Voltak aztán odahaza dolgok, amik miatt idegeskedtem, sőt amiktől – bármi nevetséges –, de féltem, így bizonyos tárgyaktól a tanulmányi anyagban, ezeknek tanáraitól, attól, hogy számadásra hívnak, s hogy a feleletben netán csődöt mondhatok, majd végül apámtól, mikor majd az eredményről beszámolok néki: most azután föl-fölidéztem ezeket a félelmeket, pusztán csak azért a szórakozásért, hogy magam elé képzeljem, ismét végigéljem s mosolyogjak rajtuk. De legkedvesebb időtöltésemül egy teljes, egy hiánytalan otthoni napot képzeltem mindig, megannyiszor el, reggeltől egészen estig lehetőleg, s egyre, továbbra is csak a szerénységnél maradva. Végre is egy erőbe telt volna valamely különleges, valamely tökéletes napot is elképzelnem akár – de hát én rendesen csak egy rossz napot képzeltem el, korai fölkeléssel, iskolával, szorongással, rossz ebéddel, s mindazt a sok lehetőséget, amit bennük akkor mulasztottam, elvétettem, sőt észre sem vettem, elmondhatom, itt a koncentrációs táborban most a lehető legnagyobb tökéllyel mind helyrehoztam. Hallottam már, s most tanúsíthattam is: valóban, képzeletünk szárnyalásának nem szabhatnak határt a szűk börtönfalak. Az volt a hiba csak: ha eközben oly messzire vitt, hogy még a kezemet is feledtette, igen hamar a legnyomósabb, a leghatározotabb érvvel találhatott ismét jogába lépni a végtére azért mégis igencsak itt levő jelen valóság.

 

Ekkortájt kezdett elő-előadódni táborunkban, hogy a reggeli appelon nem egyezett a létszám – mint a minap is mellettünk, a Block VI.-ban. Mindenki jól tudja, mi történhetett ilyenkor, hisz az ébresztő egy koncentrációs táborban azt nem ébreszti csak föl, akit már föl se lehet kelteni többé, ezek pedig megvannak. De hát ez a menekülés másik módja, s ugyan kit ne fogott volna el – egyszer, egyetlenegyszer legalább – a kísértés, ki tudna mindig tántoríthatatlanul szilárd maradni, s kiváltképp reggel, amikor föl, nem: ráébredünk megint egy újabb napra, a már hangos sátor, a már szedelőzködő szomszédság körében – én magam ugyan nem, s föltétlen meg is kísérelem, ha Citrom Bandi minduntalan meg nem akadályoz benne. Elvégre a kávé nem oly fontos, az appelon meg már ott leszünk – ezt gondolja az ember, ezt gondoltam én is. Nem maradunk, természetesen, a fekhelyünkön – hisz ennyire gyermekes végtére senki sem lehet –, hanem fölkelünk, rendesen, becsülettel, úgy, amint a többiek, s aztán… ismerünk egy helyet, egy föltétlenül biztos zugot, százat is tennénk rá egy ellen. Már tegnap, esetleg még régebben kinéztük, észrevettük, szemünkbe ötlött, véletlenül, minden terv, szándék nélkül, csak amúgy önmagunkban példálózva. Most aztán eszünkbe jut. Alámászunk például a legalsó boxoknak. Vagy fölkeressük ezt a bizonyos százszázalékos rést, hajlást, mélyedést, biztos sarkot. Itt azután jól befedjük magunkat szalmával, alommal, takarókkal. Közben mindegyre azzal a gondolattal, hogy az appelon már magunk is ott leszünk – mondom, volt idő, mikor ezt jól, igen jól megértettem. A merészebbek még azt is gondolhatják, hogy egy személy még valahogy elcsúszik: elszámolják magukat például – hisz végtére mindnyájan csak emberek vagyunk –; hogy egyetlenegy hiány – máma, kizárólag ma reggel csak – nem szúr föltétlenül szemet, s estére már viszont – gondoskodunk róla – egyezik majd a létszám; a még vakmerőbbek: hogy azon a biztos helyen semmiképp, semmi eszközzel sem találhatják meg. De az igazi elszántak erre sem gondolnak, mivel ezek egyszerűen azt tartják – s olykor magam is így vélekedtem –, hogy egyórányi jó alvás minden kockázatot s bármi árat is megér, utóvégre.

 

De hát ennyit nemigen adnak nékik, hisz reggel minden gyorsan pereg, s nicsak, már meg is alakul, nagy sietséggel a keresők csoportja: elöl a Lagerältester, feketében, frissen borotválva, kackiás bajusszal, illatosan, mögötte szorosan a német kápóval, a mögött pár Blockältesterrel meg Stubendiensttel, fütykösök, furkós- meg kampósbotok mind készenlétbe helyezve a kézben, s fordulnak be egyenest a Block VI.-ba. Odabentről lárma, zűrzavar, s pár perc múltán – hallga csak! – ez már a nyomra találók győzelmes, harsogó diadalma. Cincogásféle vegyül belé, egyre vékonyabban, majd elhallgat, s hamarost a vadászok is megjelennek. Amit a sátorból magukkal cipelnek – már csak holt tárgyak mozdulatlan halmazának, kusza rongycsomónak látszik innen –, a sor legszélére dobják oda, fektetik el: iparkodtam nem odanézni. Hanem egy-egy tört részlet, egy-egy még így is kivehető rajz, vonás, emlékeztető jegy mégis arra vonta, kényszerítette a tekintetem, s föl is ismertem benne, aki egykor volt: a balszerencsés embert. Aztán: – Arbeitskommandos antreten! –, s számíthatunk rá: a katonák ma szigorúbbak lesznek.

 

S végül a menekülés harmadik, szó szerinti és valóságos módja is megfontolható, úgy látszik, erre is volt példa egyszer, egyetlenegy ízben táborunkban. Hárman vannak a szökevények, mindhárman lettek, tapasztalatokban, német nyelvben, helyismeretben jártas, dolgukban biztos foglyok – kelt suttogva híre s mondhatom, az első elismerés, őreink rovására szóló titkos kárörvendés, sőt, itt-ott csodálat s már-már a példa követését latolgató, lehetőségeit mérlegelő fölbuzdulás után meglehetősen dühösek is voltunk rájuk mindahányan, már éjjel, úgy kettő-három óra tájékán, amikor büntetésből a tettük miatt, még mindig az appelon álltunk, pontosabb szóval: imbolyogtunk inkább. Másnap este, bevonuláskor aztán megint csak iparkodtam nem jobb felé nézni. Három szék állott ugyanis ott, s rajtuk három ember, emberféle ült. Hogy pontosabban is miféle látványt nyújthattak, s hogy mi lehetett a nyakukban lógó papirostábla nagy, ormótlan betűs fölirata: mindez iránt egyszerűbbnek láttam nem érdeklődni (azért így is értésemre jutott, mert a táborban még soká emlegették: „Hurrah! Ich bin wieder da!” – azaz: „hurrá, megint itt vagyok!”); láttam ezenfölül még egy tákolmányt, egy, kissé az otthoni házudvarok porolóira emlékeztető állványzatot is, rajra három kötéllel, hurokra kötve – eszerint tehát, megértettem: akasztófát. Vacsoráról természetesen szó sem lehetett, hanem rögtön: – Appel –, majd: – Das ganze Lager: Achtung! –, ahogy ott elöl, teljes hangerővel, maga a Lagerältester vezényelte, személyesen. Összeálltak a szokott büntetés-végrehajtók, további várakozás után a katonai hatalmasságok képviselői is megjelentek, s aztán minden megtörtént, annak rendje-módja szerint, hogy úgy mondjam – szerencsére tőlünk igen messze, elöl, a mosdók közelében, s nem is néztem oda. Inkább balra figyeltem, ahonnan a hang érkezett ugyanis egyszerre, valami mormolás, valami dallamféle. Vékony, előrenyúló nyakon kissé reszketeg fejet láttam ott a sorban – főképp csak egy orrot meg egy óriási, e percben szinte valahogy esztelen fényben fürdő nedves szemet tulajdonképpen: a rabbit. Nemsoká aztán a szavát is megértettem, annál is inkább, mivel ezt a szót lassacskán többen is átvették tőle a sorban. A finnek például mind, de sokan mások is. Sőt, s nem tudom, mi úton-módon, de már a szomszédságba, a többi blokkhoz is átkerült valahogyan, elterjedt s szétharapózott mintegy, mert ott is egyre több mozgó szájat s óvatosan, alig-alig, de mégis határozottan előre-hátra hintázó vállat, nyakat meg fejet vettem észre. Közben ez a mormolás, itt a sor közepén, épp csak hogy hallható volt, de állandóan, mint valami föld alól jövő moraj: „Jiszkadal, vöjiszkadal” – hangzott újra meg újra, s annyit még én is tudok, hogy az úgynevezett „Kaddis” ez, a zsidók imája a holtak tiszteletére. S meglehet, ez is makacsság volt csupán, a végső, az egyetlen, tán – be kellett látnom – némiképp egy kissé kényszerű, mondhatnám előírt, bizonyos értelemben kiszabott, mintegy rámért s egyúttal hasztalan módja is a makacsságnak (mert hisz ott elöl különben mi sem változott, eltekintve az akasztottak utolsó pár rángásától, mi sem mozdult, mi sem rendült meg erre a szóra); s mégis, meg kellett valahogy értenem azt az érzést, amiben a rabbi arca szinte feloldódni látszott, s aminek erejétől még orrcimpája is oly furcsán remegett. Mintha csak most volna itt az a rég várt perc, az a bizonyos győzelmes perc, amelynek eljöveteléről, emlékszem, még a téglagyárban szólott. S csakugyan, most először fogott engem is el, nem tudom, miért, bizonyos hiányérzés, sőt némelyes irigység, most először sajnálkoztam kicsit, hogy nem tudok magam is – pár mondatot legalább – a zsidók nyelvén imádkozni.

 

De sem makacsság, sem imádság és semmiféle menekülés sem szabadíthatott meg egy dologtól: az éhségtől. Otthon is voltam már – vagy legalábbis azt hittem, hogy voltam – természetesen éhes; éhes voltam még a téglagyárban, a vonatban, Auschwitzban, de még Buchenwaldban is – de hát így, huzamosan, hosszú távon, hogy így mondjam, ezt az érzést még nem ismertem. Egy lyukká, valami űrré változtam át, s minden igyekezetem, minden törekvésem ennek a feneketlen, ennek az egyre követelőző űrnek a megszüntetésére, eltömésére, elhallgattatására irányult. Erre volt csak szemem, ezt szolgálhatta csak egész értelmem, ez irányíthatta csak minden tettem, s ha nem ettem fát, vasat vagy kavicsot, csakis azért, mivel ezek nem szétrágható és fölemészthető dolgok. De például homokkal már próbálkoztam, s ha netán füvet láttam, sose haboztam – de hát fű sem a gyárban, sem a tábor területén nemigen akadt, sajna. Egyetlen kis, hegyes hagymáért két szelet kenyeret is elkértek, s ugyanennyiért árulták a szerencsés módosak a cukor- meg marharépát: magam általában az utóbbit szerettem jobban, mert ez levesebb s többnyire méretre is nagyobb, bár a hozzáértők úgy tartják, a cukorrépában a több érték, a tartalom s táperő – de hát ugyan ki is válogatna, ha szívós húsát, csípős ízét kevésbé állhattam is. De beértem vele, némi vigaszomul szolgált az is, ha legalább mások esznek. Őreink ebédjét mindig elhozták utánuk a gyárba, s le nem vettem róluk a szemem. Mondhatom, nem sok örömöm tellett azonban bennük: gyorsan ettek, meg se rágták, az egészet elkapkodták, láttam, fogalmuk sincs, mit is cselekszenek valójában. Máskor egy műhelybeli kommandóban voltam: itt meg a mesterek bontották ki, amit hazulról hoztak, s – emlékszem – soká néztem egy sárga, nagy bütykökkel teli kezet, amint egy hosszúkás üvegből hosszú zöldbabokat emelt ki, egyiket a másik után, meglehet, megengedem, mellesleg kissé valami bizonytalan, valami homályos reményben is talán. De hát ez a bütykös kéz – már minden bütykét, minden előrelátható fogását jól ismertem – egyre az üveg meg a szája közti úton járt, közlekedett csak tovább. Egy idő múlva aztán ezt is eltakarta előlem a háta, mivel elfordult, s megértettem, természetesen: emberségből, holott szerettem volna megmondani néki, csak nyugodtan, csak tovább, hisz magam részéről a látványt is sokra tartom, a semminél ez is több, bizonyosképpen. Tegnapi krumplihajat, egy egész csajkával, először egy finntől vásároltam. A déli pihenő alatt szedte elő, nagy kényelmesen, s aznap szerencsére Citrom Bandi nem volt velem a kommandóban, hogy akadékoskodhatott volna. Maga elé tette, foszlott papirost, abból kövecses sót kotort elő, mindezt lassan, hosszadalmasan, s ujjai hegyével még a szájába is vitt, megízlelt egy csipetnyit, mielőtt, csak amúgy, félvállról, ideszólt volna: – Eladó! – Általában két szelet kenyér vagy a margarin az ára: ő az esti leves felét kérte. Próbáltam alkudni, hivatkoztam mindenre, még az egyenlőségre is. – Di bist nist ká jid, d’bist á ségec, te nem zsidó – rázta azonban finnek ismert módján, a fejét erre. Kérdeztem tőle: – Akkor mért vagyok itt? – Honnan tudja én aztat? – vonta vállát. Mondtam néki: – Rohadt zsidó! – Attól még nem adok olcsóbban – válaszolta. Végül is megvettem tőle, annyiért, amennyit kért, s nem tudom, este honnan termett ott épp abban a pillanatban, amint a levesemet kimérték, és azt sem, hogy miként orrinthatta előre meg: tejbelaska lesz vacsorára.

 

Állíthatom, hogy bizonyos fogalmakat kizárólag egy koncentrációs táborban érthetünk teljesen meg. Gyerekkorom ostoba meséinek volt például gyakori szereplője az a bizonyos „vándorlegény” vagy „szegénylegény”, ki a királyleány kezéért felcsap a királyhoz szolgálatra, s örömmel, mert mindössze csak hét nap az ára. „De hét nap nálam hét esztendő!” – mondja néki a király; nos, ugyanezt mondhatom én is a koncentrációs táborról. Sose hittem volna például, hogy ilyen hamar válhat fonnyadt vénember belőlem. Otthon ehhez idő kell, ötven-hatvan év legalábbis: itt három hónap is elég volt hozzá, hogy cserbenhagyjon a testem. Kijelenthetem, nincs kínosabb, nincs elkedvetlenítőbb dolog, mint nap nap után követni, nap nap után számba venni, mennyi pusztult el belőlünk ismét. Otthon, ha túlontúl sok figyelmet nem is fordítottam rá, de általában összhangban voltam szervezetemmel, szerettem – hogy úgy mondjam – ezt a gépezetet. Emlékszem egy nyári délutánra, amikor az árnyas szobában izgalmas regényt olvasgattam, miközben tenyerem jóleső szórakozottsággal simítgatta izmoktól feszülő, napbarnított combom arany pihés, engedelmesen sima bőrét. Most ugyanez a bőr ráncosan fityegett, sárga volt és szikkadt, mindenfelé kelevények, barna karikák, hasadások, repedések, rücskök meg pikkelyek borították, melyek, kiváltképp az ujjaim közt, kellemetlenül viszkettek. – Rüh – állapította meg hozzáértő bólintással Citrom Bandi, mikor megmutattam neki. Csak bámultam ezt a sebességet, ezt a fékeveszett iramot, amivel nap mint nap fogyott, enyészett, olvadt és tünedezett valahová csontjaimról a borító anyag, a ruganyosság, a hús. Minden nap valami újabb dolog lepett meg, valami újabb hiba, újabb rútság ezen az egyre furcsább, egyre idegenebb tárgyon, ami valaha jó barátom: a testem volt. Rá se bírtam már nézni, valami meghasonlott érzés, egyfajta szörnyűködés nélkül; idővel ezért is nem vetkőződtem már le, hogy megmosakodjam, eltekintve az ily fölös fáradalmak iránt való minden kelletlen húzódozásomtól is, aztán a hidegtől, no meg, persze, a cipőtől.

 

Ez az eszköz, nékem legalábbis, igen sok bosszúságot okozott. Általában, ruhadarabjaimmal, melyekkel a koncentrációs táborban fölszereltek, nem lehettem elégedett, kevés volt bennük a célszerűség és sok a hiba, sőt, kellemetlenségeknek váltak egyenest a forrásaivá – egyáltalán, bízvást mondhatom: nem váltak be. Így például az apró szemű, szürke esők idején – amelyeket már az évszak változása tesz ilyenkor tartóssá – a vászonruha merev kályhacsővé alakul át, aminek vizes érintésétől mindenképp óvakodni igyekszik borzongó bőrünk – mindhiába, természetesen. Mit sem ér itt a rabköpönyeg amit, tagadhatatlan, becsülettel kiosztottak –, ez az újabb kölönc, ez az újabb nedves réteg, s nézetem szerint a cementeszsák durva papirosa sem kielégítő megoldás, melyet, sokakhoz hasonlóan, Citrom Bandi is orzott magának, s a ruhája alatt hord, dacolva minden kockázattal, hisz az ily bűn hamar fölszínre kerül: egy bot ütése csak a háton, egy másik meg a mellen, s a zörgés máris nyilvánvalóvá teszi a vétket. Ha meg viszont már nem zörög – kérdem én –, mivégre akkor ez a péppé ázott újabb nyűg, amitől még szabadulni is csak titkon tudunk?

 

De legbosszantóbb, mondom, a facipő. Az egész a sárral kezdődött tulajdonképp el. Máskülönben elmondhatom, ebben a tekintetben sem voltak egész kielégítőek eddigi fogalmaim. Otthon is láttam, sőt tapostam is már sarat, természetesen – de hát arról mit se tudtam, hogy a sár olykor java gondunk, életünk színtere lehet. Hogy mit is jelent lábikránkig elmerülni benne, majd lábunkat minden erőnk megfeszítésével, egyetlen, nagyot cuppanó rántásával kiszabadítani onnan, s csupán azért, hogy újra belémerítsük, mindössze csak húsz-harminc centiméternyivel előbbre: minderre nem voltam, s hiába is lettem volna fölkészülve. Mármost a facipőről az derült ki, hogy idővel letörik a sarka. Ilyenkor egy vastag, majd egy bizonyos hátsó ponton hirtelen elvékonyuló s gondolaformára fölkerekedő talpon járhatunk aztán, ezen a kerek talpon előre hintáztatva magunk, afféle „Keljfeljancsi” bábuk mintájára. Emellett a néhai sarok helyén, a kéreg meg az itt igen vékony talp között napról napra növekvő rés támad, amelyen azután minden léptünknél hideg sár, no meg vele apró kavics, mindenféle éles hordalék iramolhat akadálytalanul be. Eközben a kéreg már rég földörzsölte bokánkat, és számtalan sebet mart az alatta levő puhább környéken. Ezek a sebek mármost – tulajdonságaik szerint – nedvedznek, s nedvük bizony ragacsos: ilyenképp azután a cipőtől idővel semmiképp sem tudunk szabadulni többé, levehetetlenné válik, hozzátapadt, s akár egy újabb testrész, valósággal ránőtt a lábamra mintegy. Ebben voltam napközben, s ebben is tértem nyugovóra, már csupán azért is: ne kelljen az időt vesztegetnem, mikor nyughelyemről föl, pontosabban le kell majd ugranom, éjente két-háromszor, sőt négyszer is olykor. S éjszaka még hagyján: némelyes ügy-baj, csetlés-botlás, csúszkálás után az odakinti sárban, a fényszórók világánál valahogy csak célhoz jutunk. De mit tegyünk nappal; mit, ha a kommandóban tör ránk – ami pedig elkerülhetetlen – a hasmenés? Az ember ilyenkor összeszedi minden bátorságát, leveszi sapkáját, és engedelmet kér az őrtől: – Gehorsam zum Abort –, föltéve persze, hogy akad bódé, mégpedig rabok által is használatba vehető bódé a közelben. De tegyük föl, akad, tegyük föl, hogy őrünk jóságos s engedélyt ád egyszer, ád másodszor is: nos – hadd kérdjem –, ki lehet oly vakmerő, ki oly minden végsőre elszánt, hogy türelmét harmadszorra is próbára tegye? Ilyenkor aztán már csak a néma küzdelem marad, egymásra zárt fogakkal, folyvást reszkető horpasszal, míg eldől a próba, s végül vagy testünk, vagy akaratunk kerekedik fölül.

 

És végső eszközül – várva vagy váratlan, kihíva vagy épp elkerülni igyekezve – mindig és mindenütt ott a verés. Ebből is kivettem a magam részét, természetesen, de nem jobban – ha nem is kevésbé –, mint a rendes, az átlag, a köznapi, mint bárki, bármelyikünk, annyira, amennyi tehát nem holmi külön, személy szerinti balesettel, hanem csupán táborunk szokott föltételeivel jár. S külön következetlenség, ha el kell mondanom: az előbbiben nem is egy, voltaképp erre mégiscsak inkább hivatott, inkább fölhatalmazott, kötelmezett – vagy mint is mondjam – SS-belitől, hanem egy bizonyos „Todt” nevezetű homályosabb, ahogy hallom, afféle munkafelügyeleti testületnek egy sárga ruhás katonájától részesültem. Ő volt ott, s vette észre – de micsoda hang, mekkora szökkenés kíséretében –, hogy elejtettem a cementeszsákot. Csakugyan, a cementhordást minden kommandó, s szerintem is teljes okkal, csakis a ritka alkalmaknak járó, még magunk közt is alig-alig bevallható örvendéssel fogadhatja. Az ember lehajtja fejét, valaki nyakára helyez egy zsákot, azzal elballag egy teherautóig, itt másvalaki leveszi róla, aztán egy szép nagy kerülővel, melynek határait a pillanatnyi lehetőség szabja meg, visszabandukol, s szerencsés esetben még sorakoznak is előtte, tehát újabb időt csenhet, megint a következő zsákig. Mármost a zsák is mindössze úgy körülbelül tíz-tizenöt kiló – otthoni viszonyok közt gyerekjáték, bízvást még labdázhatnék is vele akár: de hát itt megbotlottam, elejtettem. S főképp a zsák papirosa is fölrepedt, a résen meg kifolyt, s ott a földön porlad a tartalom, az anyag, az érték, a drága cement. Már mellettem is volt, már éreztem is öklét az arcomon, majd, miután a földre teremtett, csizmáját is a bordáimban, nyakamon meg a kezét, amint arcomat a földhöz, a cementbe nyomkodta: szedjem, kaparjam össze, nyaljam föl – kívánta, esztelen módra. Majd meg a talpamra rángatott: meg fogja nekem mutatni – ich werde dir zeigen, Arschloch, Scheisskerl, verfluchte’ Judehund –, hogy többet egyetlen zsákot sem ejtek el, ígérte. Ettől a perctől aztán minden fordulónál ő maga rakta nyakamra az újabb zsákot, csak velem törődött, egyedül én voltam a gondja, kizárólag engem követett tekintetével a kocsiig és vissza, s vett előre akkor is, ha pedig a sor s igazság szerint még előbb mások következtek volna. Végül már-már szinte összejátszottunk, kiismertük egymást, már-már szinte valami elégedettséget, biztatást, hogy ne mondjam, büszkeségfélét láttam az arcán, s bizonyos szemszögből, el kellett ismernem, végre is joggal: csakugyan, ha imbolyogva

     
A NAP VERSE

 

 

 

 

William Blake
 
A TÉLHEZ
 
 
"Ó, Tél! rekeszd el gyémánt ajtaid:
Észak tiéd: ott ástad mélyre odvas,
Sötét lakásod. Ne rázd meg tetőid
S ne zúzd szét oszlopaid vas-kocsiddal."
 
Nem hallgat rám s a tátott-szájú mélység
Felett elvágtat, acél viharát
Kirántva; már felnézni sem merek,
Mert ő az úr széles világ fölött.
 
De nézd az őrült szörnyet! csontjain
A bőr feszül s a nyögő szirtre hág:
Csenddé hervaszt mindent, lerongyolódik
Kezén a föld s elfagy a zsenge élet.
 
Sziklákon trónol, s hasztalan kiáltoz
A tengerész, szegény! kire vihar tör,
Míg elmosolyodik az ég s a bőgő
Szörnyet Hekla-hegyi odvába visszaűzi.
     
AZ IDŐ MÚLÁSA

     
KALENDÁRIUM
2024. Április
HKSCPSV
01
02
03
04
05
06
07
08
09
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
01
02
03
04
05
<<   >>
     
VIGYÁZZ RÁ

     
BALÁZS FECÓ

Ne kérd, hogy ígérjem meg azt, amit nem tudok!
Szeretlek, és melletted vagyok.
De tudom jól, hogy eljön majd a nap,
És nem lesz semmi, ami majd visszatart.
Mert sehol sem tudtam megnyugodni még.
S ha nem lennék szabad, élni sem tudnék!

Homok a szélben, azt mondod, az vagyok
Homok a szélben, lehet, hogy az vagyok.
Homok a szélben, tudom, hogy az vagyok.
Homok a szépben, megváltozni nem tudok.

Meder nélküli folyó leszek nélküled,
És meglehet, hogy sokszor tévedek,
És minden reggel máshol ér talán,
És senki nem fog emlékezni rám,
És nem tudom, hogy mi történhet még,
De ha nem lennék szabad, élni sem tudnék!

Homok a szélben, azt mondod, az vagyok.
Homok a szélben, lehet, hogy az vagyok.
Homok a szélben, tudom, hogy az vagyok.
Homok a szépben, megváltozni nem tudok.


 

     
ÁLOM

     
TORNAY ANDRÁS

Díszíts fel!

Akassz rám időt, mosolyt, érintést

Szeretnék végre ünnepelni

Ülj mellém szótlanul

Vigyázzunk egymásra

- én tudom, hogy nagyon törékeny vagyok!

 

     
ESS ESŐ, ESS

     
PAULO COELHO

 

Aztán egy szép napon arra ébredek, hogy nem ő jár a fejemben, és rájövök, hogy túl vagyok a nehezén. A szívem súlyos sebet kapott, de majd begyógyul, és akkor majd újra tudok örülni az élet szépségének. Történt már velem ilyen, és fog is még történni, ebben biztos vagyok. Ha valaki elmegy, az azért van, mert jönni fog helyette valaki más - és újra rám talál a szerelem.

 

     
VALAMI VÉGET ÉRT

     
POPPER PÉTER

A dolgokkal akkor kell elkezdeni törődni, amikor még nem is jöttek létre. Akkor kell rendet tartani, amikor még nincs felfordulás. Ami nyugalomban van azt könnyű megtartani. Ami még nem született meg, arról könnyű tervet szőni. A még törékenyt könnyű eltörni, a még parányit könnyű megsemmisíteni. A húszméteres faóriás egy pici sarjból fejlődött ki. A kilenc emeletes tornyot egy sor téglával kezdik építeni.

 

Az ezer mérföldes utazás egy lépéssel kezdődik.

 

     
IRODALMI LINKEK
     
KEDVENC OLDALAIM
     
ONLINE KÖNYVESBOLT
     

Ha te is könyvkiadásban gondolkodsz, ajánlom figyelmedbe az postomat, amiben minden összegyûjtött információt megírtam.    *****    Nyereményjáték! Nyerd meg az éjszakai arckrémet! További információkért és játék szabályért kattints! Nyereményjáték!    *****    A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?    *****    A szörnyek miért csak éjjel bújnak elõ? Az ártatlan külsõ mögött is lapulhat valami rémes? - fórumos szerepjáték    *****    Ünnepeld a magyar költészet napját a Mesetárban! Boldog születésnapot, magyar vers!    *****    Amikor nem tudod mit tegyél és tanácstalan vagy akkor segít az asztrológia. Fordúlj hozzám, segítek. Csak kattints!    *****    Részletes személyiség és sors analízis + 3 éves elõrejelzés, majd idõkorlát nélkül felteheted a kérdéseidet. Nézz be!!!!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, egyszer mindenkinek érdemes belenéznie. Ez csak intelligencia kérdése. Tedd meg Te is. Várlak    *****    Új kínálatunkban te is megtalálhatod legjobb eladó ingatlanok között a megfelelõt Debrecenben. Simonyi ingatlan Gportal